Minek nem tud örülni az ember?!…
A szülinap óta várakozással telt az idő. Panni állapota már egy hete lehetővé tette volna, hogy visszamenjünk a kényelmes onkológiai szobánkba, ahol Bertuska is bármikor vele lehet, de a hírek szerint nem volt megfelelő üres szoba az osztályon. Újabb kiruccanásra a covid mutatók miatt mégsem kaptunk engedélyt, így ezt az utolsó, hatodik hetet az intenzíven különösen nehezen viseltük. Már azt sem akarta Panni, hogy a bent töltött éjszakák után reggelente hazamenjek lezuhanyozni, átöltözni (a látogatók számára ilyen infrastruktúra az intenzíven nincs kialakítva), és azt a pár órát is egyedül kelljen töltenie, míg Árpi a hivatalos látogatásra beér. Így az utolsó napokban gyakorlatilag 24 órában mellette lehetett valamelyikünk, hála a rugalmas főápolónak, aki ekkor már minden „kihágásunk” felett szemet hunyt.
Napokon keresztül vártuk, hogy aki a kórterembe belép, meghozza nekünk a várva várt hírt. De senki nem tudott többet mondani, mint hogy ők is várják, hogy az onkológiáról jelezzék, mehetünk. Már az sem segített, hogy az ápolók együttérzően próbáltak kedvébe járni, és a szűkös lehetőségekkel élve kitalálni számára izgalmasnak hitt dolgokat. Amikor a gyógytornászok azzal próbálkoztak, hogy az intenzívre vezető hosszú folyosóra is kimehetnek letudni a napi 6-8 önálló lépésnyi testmozgást, Panni egyáltalán nem jött lázba. Fél órába is beletelt, míg előkészítették, beöltöztették a rászabott védőruhába, -kesztyűbe, átkötötték a katétereket, elektródákat, hogy minden szükséges készüléket egy állványon mellette tolhasson egy ápoló. Aztán, amikor végre nagy nehezen kiért a menet a folyosóra, Panni hallani sem akart további erőfeszítésről és felállni sem volt hajlandó a tolókocsiból. Amikor kérdezték tőle, hogy akkor mit szeretne, tömören válaszolt: Visszamenni a fenti szobácskámba (az onkológiára).
Mintha ismét csak az ő szavaira lett volna szükség, még aznap megérkezett a jó hír. Árpi volt vele, amikor kezdhettek készülődni (bár sok pakolnivaló nem volt, hiszen napok óta haptákban álltunk csomagjainkkal) és végre elbúcsúzhattak az utóbbi másfél hónapban rá vigyázó földre szállt angyaloktól.
Az onkológián kb. negyedakkora szobát kaptunk, mint amilyenben az intenzíves kaland előtti napokat töltöttük, de minket ez egyáltalán nem érdekelt. Sőt, az első itt töltött éjszakán rájöttünk, hogy még praktikusabb is, mint a tágas lakosztály. Ezért, amikor ma délután felajánlották, hogy átköltözhetünk egy nagy szobába, köszöntük, de nem éltünk a lehetőséggel. Ebben a pici fészekben még közelebb lehetünk egymáshoz, és most semmi másra nem vágyunk jobban.
Deo gratias!
Panni 