A január eleji kemó semmi javulást nem hozott Panni véreredményeiben, sőt, már a 8 napos kúra alatt elkezdett ijesztően nőni az addig egy elviselhető szinten lebegő AFP szint. Lelki nyugalmunkat az segített megőrizni, hogy doktornőnk –aki Advent elején megosztotta velünk komoly aggodalmát Panni gyógyulását illetően– rászánta az időt, hogy átlássa, hogyan bírja a család a megpróbáltatást, lehet-e tovább terhelni Panni testét anélkül, hogy lelki összeomláshoz vezetne.
Így volt alkalmam elmondani a doktornőnek, hogy amióta Panni betegsége kiderült, bennem szakadatlan a bizonyosság, hogy meg fog gyógyulni. Persze voltak, vannak helyzetek, amikor minden orvosi körülmény az ellenkezőjére utal, és ezek az időszakok nagyon kimerítőek, de előbb-utóbb mindig sikerül visszanyerni a reményt, és vele a valós lelki nyugalmat. Ez a kegyelem pedig meghatározza az egész család lelki állapotát. Csak az életre koncentrálunk, arra törekszünk, hogy minden pillanata a lehető legszebben, legértékesebben teljen, szinte függetlenül Panni betegségétől. Az adott korlátok között minden alkalmat kihasználunk, hogy úgy éljünk, ahogy eddig is: vidámságban, tevékenyen, odafigyelve egymásra.
Hogy doktornőnk lelkében hogyan visszhangoztak ezek a szavak, azt csak abból sejthetjük, hogy újabb kezelést helyezett kilátásba. Felfüggesztette az előző, hatástalan kúrát, és helyette egy másikat indított el. Ettől azt reméli, hogy olyan szintre leszorítja a daganat-markert, amin elkezdhető a zarándoklatunk után felfedezett csomók kezelése. Az első ilyen kemót két hete meg is kapta Panni, egyelőre annyi eredménnyel, hogy megállt az ijesztő tendencia. Holnapután fekszünk be a következő adagra.
Mindeközben Pannit igyekszünk rávenni, hogy amikor csak lehet, menjen iskolába. Tanító nénije minden megoldásban partner, semmilyen elvárása nincs. Ha Panni jól érzi magát, bármikor szívesen látja, akár csak fél napra, egy-egy órára is. Rugalmasan alkalmazkodik szükségleteihez, egészen addig, hogy az osztályterembe ő maga vitt be egy kiságyat, hogy ha Panni elfárad, le tudjon pihenni. Ebben a tanévben eddig csak háromszor élt Panni a lehetőséggel, de a kiságy rögtön hasznosnak bizonyult.
A minap lefekvés után, amikor a szokásos esti összebújás után Berta már felmászott a saját ágyába és leoltottuk a villanyt, Panni szorosan hozzám bújt, és alig hallhatón azt súgta a fülembe:
– Anya, félek.
– Mitől félsz, Pannika?
– Attól, hogy te hamarabb meg fogsz halni, minthogy megszületnek az én gyerekeim, és nem fogod látni felnőni az unokáidat.
– Ettől én is tartok egy kicsit.
Deo gratias!
Panni 