A tüdőműtét után két hetet töltött Panni a kórházban. A felépülés fájdalmasabb volt az eddigieknél, amire próbáltak előre felkészíteni minket, mégis kimerítő volt. A levegőbuborékok és nedvek teljes felszívódásáig minden mozdulat fájdalommal járt, alvás közben pozíciót váltani, nap közben a legszükségesebb dolgokat elvégezni szenvedést okozott Panninak, a látványa pedig nekünk.
Két hét után úgy döntöttek orvosaink, hogy –bár csak a véreredményei javultak kellőképpen, az állapota egyelőre nem egészen– hazaengednek minket. Mind abban reménykedtünk, hogy az otthon segít neki elviselni a fájdalmakat és felgyorsítja a felépülést. Ez eltartott még néhány napig. Ezalatt továbbra is jelentkeztek a fájdalmak, hol a tüdején, hol a sok fekvéstől elgyengült gerincében, hol pedig az egyre több mozgásnak kitett lába izmaiban.
Egy hét otthonlét után már csak a lába fájt néha-néha, de nem élvezhette sokáig a nyugalmat. Újra be kellett feküdtünk az onkológiára, hogy megkapja a soron következő kemót. A hír olyan gyorsan jött, hogy nem volt időnk felkészülni a kezelés előre látható mellékhatására, így Panninak újra rettenetes szenvedéssel járó székrekedése lett. Ekkorra már elfogyott minden testi és lelki ereje, képtelen volt urrá lenni a testi gyötrelmeken, és megnyugvást találni az ilyenkor őt gyötrő kérdésekkel szemben: miért kell neki mindezt megélnie; ha Isten létezik, miért hagyja őt szenvedni.
A már ismerős szerek két nap után most is meghozták a megkönnyebbülést. És mivel más mellékhatása nem jelentkezett a kemónak, egy héttel később semmi akadálya nem volt, hogy nekivágjunk a transzplantáció óta tervezett kalandnak: Pannika 8. születésnapját a tengerparton ünnepelni!
Deo gratias!
Panni 