A transzplantációs osztályon két hét alatt sikerült Panni gyógyszereit beállítani, nekünk pedig átlátni, megtanulni a gyógyszerek adagolásának, beszedésének igen szigorú rendjét (amiből még vizsgáznunk is kellett). Panni ez idő alatt látványosan felerősödött, kivirult, így múlt pénteken hazaengedték a kórházból.
Piros Pünkösd napját tehát már –szinte teljesen gyógyultan, vagy legalábbis azzal az érzéssel– itthon tölthettük. A gondolat, hogy végére értünk egy hosszú, nehéz időszaknak, Pannit annyira hatalmába kerítette, hogy meglepte, amikor a gyomorszondát mégis rá kellett kötnöm, a gyógyszereit beadnom, stb. Kis időbe tellett, mire összeállt fejében a kép, hogy az az új élet, amire már a kórházban próbáltam felkészíteni, már most elkezdődik.
Számunkra ugyanis nagy változást jelent az a fegyelmezett napirend, amit Panni jelenlegi izolációja és a gyógyszerek folyamatos beszerzése és pontos szedése megkövetel. Ráadásul most, az elején, sok olyan egyéb tennivaló is van még, ami idővel el fog maradni, addig viszont nagy koncentrációt igényel. Komoly logisztikai megoldásokkal számon kell tartani például minden korty folyadékot, amit megiszik, minden csepp vizeletet, amit produkál, hogy ezek mérlege alapján kiszámoljuk, éjszaka mennyi tápszerrel kell pótolni az egyenleget.
Mindezt szeretnénk úgy csinálni, hogy Panni számára a lehető legkevésbé legyen megterhelő, és megszokott életét önfeledten tudja élni, de valójában nem igazán lehet palástolni a nehézkes feladatokat. Sokkal inkább az segíti dolgunkat, hogy Panni ebben a kérdésben is meghatóan megértő, és igyekszik magát ránevelni az új ritmusra, pedig a temérdek, rossz ízű gyógyszer rendszeres beszedése emberfeletti önuralmat igényel.
A hétvége óta megtapasztaltuk azt is, hogy ez az új, mindezekkel együtt kellemes itthonlét még messze van a teljes gyógyulástól. Vasárnap Panninak elkezdett fájni a háta, este pedig az inger ellenére sem sikerült pisilnie. Láza nem volt, és a fájdalom sem a beültetett szervek környékéről jött, de az érzés olyan kellemetlen volt, hogy Panni maga kérte, menjünk vissza a kórházba. Már éjjel 11 óra volt, mire beértünk. Rögtön nekiálltak mindenféle vér- és vizeletvizsgálatnak, amik hajnal 4-ig elhúzódtak. Addigra Panni a kialvatlanságtól már annyira kimerült, hogy minden eddiginél súlyosabb hisztiroham tört rá. Miközben a radiológus ultrahangos vizsgálattal próbált rájönni, mi okozza a hátfájását, ő kivörösödött fejjel üvöltött ki magából minden frusztrációt, szívszorító pontossággal fogalmazva meg helyzetét. “Most, amikor már végre hazamehettem, miért kell újra itt lennem?” Önkívületig ordított, azt hittem, idegösszeroppanást kap. Ezek azok a pillanatok, amik rendszerint felszínre hozzák benne a kérdést: “Anya, mit tettem én, hogy ezt kell megélnem? Miért pont nekem jutott ez a sors?”
Ezek, és a következő két nap vizsgálatai hála Istennek azt igazolták, hogy semmi aggasztó folyamat nem zajlik Panni testében, mind a máj, mind a vese “jól érzi magát”, kifogástalanul működik. A fájdalom ez idő alatt magától elmúlt, és a pisilés is újra beindult minden külső segítség nélkül. Így kedden délután azzal a megnyugtató tapasztalattal engedtek haza minket, hogy az előfordulható rendellenességek nem feltétlenül jelentenek nagy bajt.
Ebben a törékeny idillben igyekszünk berendezkedni az előttünk álló hétköznapokra. Ha eközben blogbejegyzéseink ritkulnak, az azt jelenti, hogy a heti két kórházi vérvételen kívül nincs több jelenésünk a Gasthuisbergben. Ennek reményében köszönjük imáitokat, biztató üzeneteiteket, ajándékaitokat, amikkel támogattatok minket az elmúlt 9 hónapban. Nem mindig volt lehetőségünk egyenként megköszönni őket, de minden esetben erőt, életet adtak, hozzájárultak Panni gyógyulásához.
Deo gratias!
Panni 