Panni múlt hétvégi hasfájásai nem enyhültek, csak erősödtek, olyannyira, hogy hétfőn morfinra kötötték. Ettől sokat aludt, de a görcsös fájdalom naponta többször olyan intenzív volt, hogy még az óránként kétszer adható bónusz adaggal együtt sem volt elég. Ilyenkor jött a fájás, és mindketten tudtuk, hogy az elkövetkezendő percekben leírhatatlan szenvedés vár rá. Néha pár perc múlva enyhült a görcs, de volt, hogy fél óráig is eltartott.
Néhány ilyen nap elteltével a háta is kezdett fájni, amiről először magam is azt gondoltam, hogy a fekvéstől van. Egyetlen pozícióban nem fájt a hasa, se nem fekve, se nem ülve, a kettő között, ami a gerincének nyilván rendkívül megterhelő. Amikor már folyamatosan fájt a háta is, kértem a doktornőt, emeljék meg a fájdalomcsillapító adagját. Ő viszont biztos akart lenni a hátfájás okában, és egy tüdőröntgen be is igazolta gyanúját. Panninak tüdőgyuladása van, de hogy mi okozza, tehát milyen kezelésre van szüksége, azt csak egy tüdőtükrözés tudja kimutatni.
Pénteken sor is került a bronchoscopiára. Előtte kapott vérlemezkéket, mivel az utolsó kemó óta az sem termelődik kellő mennyiségben, a vizsgálat alatt mégis bevérzett a tüdeje. Fuldokolva tolták át az intenzívre, ahol órákba telt, míg az oxigén segített rajta. Azóta eltelt két nyugodt nap, közben a hasfájás elmúlt, és ma már azt csiripelték a madarak, hogy –ha minden jól megy– holnapután visszamehetünk a szobácskánkba. Onnan pedig igyekszünk mihamarabb hazajutni, hogy a transzplantáció előtt legyen egy kis időnk otthon töltődni Bertuskával, Apával.
Fél éve már, hogy tavaly szeptember végén Panni egy ökölnyi púppal a hasán jött haza az iskolai futónapról, és bekerültünk az onkológiára. Azóta kisebb-nagyobb vargabetűkkel ugyan, de kitartóan haladunk a gyógyulás felé.
Deo gratias!
Panni 