Múlt héten kedden egyet otthon alhattunk, csak szerdán este kellett visszamennünk a kórházba. Másnap reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy igazából miért is kell itt lennünk, ha az utolsó kemó csak március elején lesz esedékes, és rendszeres dialízisre már hónapok óta nem járunk? A heti 2-3 vérvizsgálat és katétertisztogatás nem teszi szükségessé, hogy itt töltsük az éjszakákat, ha egy újabb belső vérzés miatti félelmünket már helyre tettük magunkban.
A hirtelen rám tört kérdést melegében a vizitáló doktornőre zúdítottam, aki csak egyet érteni tudott érvelésemmel. Mivel azonban a döntés nem az ő hatásköre, annyit tudott ígérni, hogy továbbítja a felvetést az ügyeletes professzornak. Éreztem, hogy fontos beszélgetés előtt állunk, ezért felhívtam Árpit, jöjjön be ő is, együtt sokszor pontosabban halljuk a részleteket.
Azt azonban magam sem gondoltam, hogy egyetlen mondanivalója lesz a professzor asszonynak: ha akarunk, hazamehetünk. Még ma. Csak annyit kér, hogy a szobát rakjuk rendbe magunk után…
Alig hittünk a fülünknek, kétszer is visszakérdeztünk, hogy ez azt jelenti, hogy most csomagolhatunk? Igen! Amíg Panni majd’ 5 hónap alatt felgyülemlett rajzait, festményeit, alkotásait egyéb cuccainkkal együtt jobb híján szemeteszsákokba termeltük és Árpi bepakolta az autóba, megkaptunk minden gyakorlati tudnivalót a folytatásról. A vérvételekre ambuláns kell bejárnunk, ilyenkor a katétereket is rendbe rakják. Ma át is estünk az első ilyen alkalmon. Bár a kemóktól túlérzékennyé vált bőrnek továbbra is elviselhetetlenül fájdalmas a tapaszok cseréje, az a tudat, hogy dolgunk végeztével haza mehetünk, és nem vissza az onkológiára, némi vígaszt adott Panninak.
Hamvazószerdán kell majd az utolsó kemó miatt 3 éjszakára újra befeküdnünk. Addig minden pillanatban élvezzük, hogy itthon együtt a család.
Deo gratias!
Panni 