A tegnapi napot otthon tölthettük, holnap pedig hazamehetünk hétvégére.
Két héttel ezelőtt megpróbáltuk a lehető legjózanabbul átgondolni, hol tartunk. (Angyali sugallatra…) mérlegre tettük egyrészt az újabb belső vérzéstől való félelmet, ami doktornőnket is sakkban tartja, másrészt Panni jelenlegi fizikai és lelki állapotát, legalábbis amennyire mi magunk fel tudjuk azt mérni.
Vizsgálati eredményei hosszú hetek óta stabilak, a daganat maga jól reagált a kemókra, továbbra is húzódik össze, messze vagyunk tehát attól a helyzettől, amikor a növekvő tumor szétvethette a vénákat. (A vérzés veszélye teljesen továbbra sem szűnt meg, mert a károsodott erek továbbra is sérülékenyebbek, de már nincsenek olyan nagy nyomásnak kitéve, mint októberben.)
Ugyanakkor még legalább másfél hónap, mire sor kerülhet a transzplantációra, amit nyilván több hetes, akár hónapos kórházi rehabilitáció követ majd. Most, amikor egyedül a félelem kényszerít minket a kórházi szoba fogságába, Panni állapota egyébként megengedné, nem kellene mégis hazavinnünk egy kicsit? Megengedhetjük-e magunknak, hogy félelemből eleve elzárkózunk egy lehetőség elől, ami erőt adna, töltődést jelenthetne neki, meg mindnyájunknak? Helyes-e, hogy egyszerűen elfogadtatjuk kislányunkkal, hogy túl nagy a kockázat, és ezzel ráadásul belé is rettegést plántálunk?
A döntést természetesen most is a Jóistenre bíztuk, mi csak konkrét kérdéseinket tettük fel hétfőn a vizitáló orvosnak: ha mégis úgy döntenénk, hogy hazamegyünk legalább egy kis időre, mit kell tennünk, ha baj van, stb. Mintha az orvosok csak ezekre a kérdésekre vártak volna jeleként annak, hogy felfogjuk a felelősség súlyát, válaszaik maguktól megoldották a dilemmát. Áldást kaptunk, hogy másnap, szerdán délelőtt hazamenjünk, Bertuskát meglepjük, amikor hazajön az iskolából, együtt töltse a család a délutánt, mintha nem is létezne rák, kórház, transzplantáció.
Ez a néhány óra (ami nem telhetett el kalácssütés nélkül…) Panni lelkében máris némi rendet rakott. Ma lelkesen válaszolgatta meg az ápolók, orvosok kérdéseit, hogy milyen volt otthon, miközben titkon mindketten azt reméltük, hogy a sikeres vállalkozást újabbak követhetik. Elég volt fél szóval rákérdeznünk a vizitáló orvosnál, az imént már jött is a válasz: holnap hazamehetünk, és az egész hétvégét otthon tölthetjük.
És bár tisztában vagyunk vele, hogy ez a kánaán csak néhány hétig tart, minden pillanatát kihasználjuk, hogy feltöltődjünk általa az utána következő újabb erőltetett menetre.
Deo gratias!
Panni 