Tegnap ültek össze az onkológusok a transzplantációs sebészekkel, hogy a hétfőn készült MRI-t kiértékeljék. A csapathoz csatlakozott egy vesespecialista, mert a kezelés menete attól is függ, hogy a vesék bírnak-e regenerálódni a kemók mellett. A daganat az eddigiekre jól reagált ugyan, folyamatosan húzódik össze, de a vesék ezt a terhelést nem bírják. Ezért az orvoscsoport úgy döntött, hogy a ma hajnalban lement hatodik kemó után egy újabb, a vesékre kevésbé káros fajtából fog további hármat kapni, három hetes időközökkel. Vagyis február vége előtt nem kerül sor a transzplantációra.
Panni jelenlegi fizikai és lelki állapotát látva nem ejt kétségbe ez a hír, de nehezemre esik belegondolni, hogy ez alatt az idő alatt valószínű, hogy végig itt kell maradnunk a kórházban. Ameddig ugyanis a daganat a testében van, egy újabb belső vérzés veszélyét teljesen nem lehet kizárni, még ha az minden kemó után egyre csökken is. Márpedig azt mindannyian megértettük, hogy mi lett volna, ha október másodikán nem itt, hanem otthon térünk nyugovóra…
Panni teljesen érti a dilemmát, sokszor beszélünk róla, mert egyre gyakrabban felmerül a kérdés, hogy mikor mehet haza. Ráadásul minél hosszabb ideje vagyunk itt, a programváltozások miatt annál inkább távolodik a hazatérés reménye. Abban egyeztünk meg, hogy ebben a kérdésben is doktornőnkre hagyatkozunk. Ha ő azt mondja, mehetünk, azonnal indulunk. (Akár pár órás kimenőre is.) De Panni átlát a szitán, tudja, hogy Renard doktornő nagyon óvatos, és éppoly kevéssé akar rizikót vállalni, mint én. Ezért tovább agyal: „De mi lesz, ha azt mondja: már nagyon kicsi esély van arra, hogy vérezni kezdjen a tumor, ha nagyon akarnak, hazamehetnek egy kicsit.” Gondolhatnánk, hogy alkudozik, de tisztában van a kockázattal, így egy hajóban evezünk. Hogy döntünk, ha szavazati jogot kapunk? Abban maradunk, hogy ha előáll egy ilyen helyzet, megkérdezzük Renard doktornőt, ő mit tenne a mi helyünkben. És amit mond, azt követjük, bármi legyen is az. Deal.
Igyekszünk tehát minden lehetőséget megragadni, hogy az ittlét a lehető legkellemesebb legyen. Bertuska, és vele a családi együttlétek továbbra is nagyon hiányoznak, de múlt szombaton erre is találtunk egy áthidaló megoldást. Megihletett minket, hogy a három hete beültetett portkatéter heti tisztogatásakor egy-két órára minden csövet lekötnek Panniról. Ilyenkor kivételesen nem kell az infúziós állványt cipelnie magával, ha ki szeretne kelni az ágyából. Első gondolatunk az volt, hogy a következő ilyen alkalommal elkéretszkedünk, hadd vigyünk egy ajándékot az intenzívre. Nincs messze, ismerjük a terepet, ha baj van, kéznél a segítség. Az áldást olyan könnyen megkaptuk, hogy még melegében továbbfejlesztettük a projektet, és megkérdeztük, visszafelé jövet, kint, a szabad levegőn találkozhatnánk-e Bertuskával is? Igen! Lett is belőle félóra verőfényes szombatdélutáni családi üldögélés, nevetgélés, töltődés.
És ha ezt egyszer megengedték, nyilván máskor is meg fogják. Sőt, tegnap a doktornő kifejezetten szorgalmazta, hogy járjunk ki többet a levegőre. Ezer örömmel! Annál is inkább, mert egyre több állványmentes alkalom adódik. Mostanra annyira le tudták csökkenteni Panni gyógyszereit, hogy nincs szüksége folyamatos infúzióra. A maradékot be tudja venni pirulákban, így végre rossz ízű szirupokkal sem kell már hadakoznia. Ellenben kedden bekötöttek neki egy gyomorszondát, mert a súlyát sajnos nem bírja tartani. A kemók hatására nincs étvágya, torzan érzi az ételek ízét, csalódással végződik minden lelkes próbálkozás. Ezért reggel, délben, este két-két órán át, meg egész éjszaka az orrán levezetett csövön keresztül táplálják. A cső beültetése és az első nap zavarta, azóta szóba se került.
Deo gratias!
Panni 