Panni kezelési menetrendjét tegnap frissítették az orvosok. A legutóbbi vérvizsgálatok, hasi ultrahang, tüdő-CT alapján úgy döntöttek, hogy az eredetileg programozott hat kemón túl (amelyekből egy maradt még a jövő hétre) további kettőt fog kapni. Közben készül még egy MRI magáról a daganatról, ami után az onkológusok a transzplantációs sebészekkel közösen döntenek az operáció részleteiről.
Ezektől a hírektől valamelyest oldódik bennünk a finish előtti izgalom, ami az utóbbi időben kezdett minket hatalmába keríteni. Bár nyilván szeretnénk mihamarabb túl lenni a nehezén, és már kifelé tartani az alagútból, tudjuk, hogy ez az időhúzás Panni javát, gyógyulási esélyét szolgálja. Ezért igyekszünk azokra a teendőkre koncentrálni, amelyek a közeljövőben várnak ránk.
A körülöttünk tomboló corona-járvány Istennek hála minket eddig elkerült. Pedig ebben a negyedik hullámban már egyre többeket utolér a környezetünkben. Mi lenne, ha Bertuska az iskolából hazahozná/vinné a fertőzést?! Számunkra ez azt jelentené, hogy onnan kezdve már Árpi sem jöhetne be Pannikához. Uram, irgalmazz! Szegény Bertácska ennek tudatában olyan komolyan vigyáz magára, mint a felnőttek közül is kevesen.
De sajnos valószínű, még ez sem elég ahhoz, hogy együtt tölthessük a Szentestét. Hétfőn finoman az értésünkre adták, jobb, ha a lelkünket arra trenírozzuk, hogy csak skype-on láthatjuk majd egymást. Apa és Berta otthon, Panni meg én itt, a kórházban karácsonyozunk. Hajajjj. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy ez a gondolat engem bánt legjobban. Pannika már annyira felkészítette magát a rendkívüli ünnepre, hogy a minap kérte a doktornőt, hadd töltse itt a Karácsonyt, mert ő most már nagyon kíváncsi, hogy az milyen lehet. Amikor pedig tegnap a balettórára menet Bertának igyekeztem kíméletesen felvezetni a megrázó témát, higgadtan rövidre zárt, hogy “Anya, ezt már egy csomószor mondtad”. (Közben persze mind abban bízunk, hogy csoda történik, és az elkövetkező két hétben annyit javul a helyzet, hogy feloldják a látogatási tilalmat.)
Ezalatt viszont továbbra sem szűnik Panni láza. Egy-két naptól eltekintve, amelyeken megmagyarázhatatlanul lázmentes maradt, most már gyakorlatilag hónapok óta küszködik a teste. Hogy pontosan mivel, azt továbbra sem tudni biztosan. Egy korábbi vérmintájában találtak ugyan egy vírusos fertőzés nyomait, de azt rá nézve már nem tartják veszélyesnek, csak esetleg a környezetében megfordulható terhes nőkre. És mivel a nővérkék között van ilyen, most újra izolációban vagyunk. Az orvosok egyre valószínűbbnek tartják, hogy a folytonos láz vagy a két hónappal ezelőtti belső vérzésből a hasüregében maradt elhalt vérsejtek, vagy a kemók hatására bomló daganat salakanyagának tisztulásával magyarázható. Erre a következtetésre azonban csak kizárásos alapon juthatnak, ezért az egyéb, vírusos vagy bakteriális fertőzések lehetőségét továbbra is szigorúan ellenőrzik. Szerencsére ez a folytonos, de gyógyszerekkel kontrolálható láz Panni közérzetére nincs hatással, így nem csak a fizikai állapota, de a hangulata is napról-napra javul.
Talán ennek köszönhető, hogy egyre gyakrabban van mersze visszakérdezni a nehéz napokra, amikor az intenzíven feküdt, és amiből csak néhány villanásra emlékszik. Szeretné tudni a részleteket. Kezdjük az elején, az október 3-ra virradó éjszakával, amit már többször felemlegettünk. Hogy jött a belső vérzés, és ő egyre erőtlenebb lett, hogy egyszer csak orvosok, nővérek töltötték meg a kórtermet, és órákon keresztül próbálták annyira stabilizálni, hogy áttolhassák az intenzívre, stb. Eljutunk odáig, hogy másnap egy nagyon ügyes sebész, Baki Topal megmentette az életét. Itt megállunk.
Deo gratias!
Panni 