Az elmúlt nehéz napok mélypontján, hétfőn este Pannikának végképp elfogyott a lelki ereje. Az elvileg 9 óráig tartó látogatást már 11-ig húztuk. Valahogyan mégis véget kell vetni a napnak, de hogyan, amikor a szenvedő gyermek sír, könyörög, rimánkodik, ordít, hogy ha elmész, én nem bírom tovább! Bár a szavait az ápoló nem értette, a napok óta nem alvó beteg üzenete egyértelmű volt számára is. Kért pár perc türelmet, aztán jött az ad hoc ajánlattal, hogy keresnek nekem egy szobát az intenzív közelében, ahonnan az éjszaka folyamán 2 óránként átjöhetek Pannikához. Meghat a rugalmasság. Panni elégedetlen, mert ő (is) azt szeretné, hogy ott, az ő kórtermében kapjak egy ágyat, és ne kelljen egy pillanatra sem magára hagynom. De ez teljesen lehetetlen, ezt már a kezdet kezdetén leszögezték.
Arra is ígéretet kaptunk, hogy másnap reggel, amikor az illetékes főápoló bent lesz, keresnek egy végleges megoldást. Pannika elérte a lehetetlent: átköltöztették egy nagyobb szobába, megengedték, hogy vele aludjak, míg nappal az eddigi látogatási rend érvényes. Repesek az örömtől, Panni persze továbbra is mérges, miért kell reggelente elmennem, ha most már ágyam is van az övé mellett…
Az újabb csodán felbuzdulva tovább ábrándozunk. Közeleg a szülinap. Mit is kéne kívánni? Elárulom Pannikának, hogy meg akarom kérni az orvosokat, engedjék meg, hogy a nagy napon kitoljuk őt a kórteremből, hogy hova, meddig, az teljesen mindegy, csak ki innen. Olyan hálás, hogy csókolgatja a kezemet. De sikerülni fog-e?
Sikerült! Sőt, még Pannika álma is beteljesedett (utólag elmondta, hogy szó szerint ezt álmodta): reggel 6-kor, amikor mi már kislámpa fényénél mesét olvastunk, jött az éjszakás ápoló, hogy de jó, hogy már ébren vagyunk. Neki ugyanis fontos dolga van a szobában, de hamarosan lejár a műszakja, így gyorsan neki kell látnia. A nyugdíj előtt járható bácsi fürgén pattant fel egy székre, hogy az éjszaka folyamán felfújt lufikat, girlandokat, zászlókat Panni ágya fölé, köré aggassa. Végül még egy papírkoronát is nyomott a (tegnap óta kopasz) fejére. Ígéretesen indul ez a szülinap!
De a fénypont mégis az, amikor Bertuska is megérkezik Apával, sok-sok(-sok-sok) ajándékkal, égbe igyekvő lufiköteggel. Ismét együtt az egész család. Mindnyájan élvezzük egy kicsit a pillanatot. Az ajándékok ráérnek.
Amint azoknak is a végére járt az ünnepelt, jöttek az ápolók, hogy gyerünk, készülődjünk, mert indulunk csavarogni! Ügyesen belevarázsolták Pannika katéterekkel, elektródákkal teleaggatott, legyengült testecskéjét kertésznadrágjába, sapka, sál, spéci covid-maszk, és már indulhat is a tolószékes menet ki a kórház virágokkal teleültetett udvarára. Hosszú a slepp: 2 nővérke és egy intenzíves orvosnő is a családdal tart, biztos, ami biztos. Elvégre az intenzívről nem megy csak úgy csavarogni az ember…
Kifáradtunk a nagy kalandban, de jól esett. Pihenni azonban nincs idő, sorban áll a többi meglepetés. Hogy az onkológus doktor nénink szokásos vizitre érkezett-e, amikor visszaértünk a sétánkról, az nem derült ki, mert ma nem esett szó daganatról, vizsgálatokról, csak ünneplésről, szép időről. Ajándékképpen pedig Panni előtt megfogadtatta az intenzíves doktornővel, hogy ezután minden nap kivihetjük a jó levegőre.
Azt gondoltuk, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, de a legmeghatóbb meglepetés még ezután jött. Délután az intenzív összes orvosa egyszerre tódult be a szobába. Hajajjj, gondoltam, ha ők itt most vizitelni akarnak, át kell rágni magukat pár ajándékhegyen, girlandon, lufikötegen. De nem vizitelni jöttek. Sőt, az egyikőjük védőruhája alól nem is a megszokott kórházi öltözék, hanem inggallér kandikált ki. Doktor Bram szabadnapján jött be a kórházba azért, hogy kollégáival átadja Panninak a szülinapi ajándékot, amit közösen dobtak össze.
Egy pillanatra le kellett ülnöm.
Deo gartias!
Panni 