A második kóma alatt többször is felment Pannika láza. Fertőzésre gyanakodtak, de semmit nem sikerült kitenyészteni, beazonosítani. Széles spektrumú antibiotikumot kell kapnia. Vasárnap délután sikerült annyira leszorítani a lázat, hogy másodszor is megpróbálták leszedni a lélegeztetőről. Levegőt venni tud, de a tüdejében lerakódott váladéktól segítség nélkül nem tud megszabadulni. Amit eddig a lélegeztető csöveken keresztül szívtak ki a tüdejéből, légcsövéből, azt most neki muszáj felköhögnie. Nem mindig sikerül. Ilyenkor az orrán keresztül eresztenek le egy vékony csövet.
Hétfőn Árpival álltunk az ágya melett, amikor rájött a köhögés. A ragacsos váladék megrekedt félúton, se ki, se be. Agonizát a légszomjtól, míg megérkezett a segítség. Mi tehetetlenül szorítottuk elgyengült testecskéjét magunkhoz. Ha nem lennék bizonyos a gyógyulásában, ott, akkor azt gondoltam volna, hogy a kezünk között fullad meg a kislányunk.
De ezt is túlélte.
Másnap elindították a második kemót, ezúttal két napra elosztva. Az első este lázgörcs fogta el, rázta a hideg, kérte, rakjak rá még több paplant. A nővérke finoman próbált józan észre téríteni, hogy a 40 fokos testének ez most nagyon nem tenne jót. Elmagyaráztam neki, miközben annyira remegett, hogy nem tudtam, bólogat-e, vagy csak a hideg rázza. Aztán megnyugtatott, hogy “Jó, Anya, akkor szedd le őket.”
A kemó második napjának estéjén jött a gyógytornász csapat, hogy elalvás előtt még egyszer kitisztítsák a tüdejét, hogy éjszaka jól tudjon aludni. A szakemberek segítsége hatékony, de fájdalmas a procedúra. Amikor sokadszor kellett nekifutnia a gyötrelmes feladatnak, hogy köhögéssel segítsen rá az orrszonda dolgára, nem tudtam máshogy erőt adni neki, elé tartottam az ágy felé ragasztott családi fényképet. Amikor végre kicsit levegőhöz jutott, csak annyit mondott:
“Segített a családom.”
Deo gratias!
Panni 