Négy hete fekszik Pannika az intenzíven. A múlt hétvégi javulást a második kemó mellékhatásai követték: állandó, magas láz, nélkülözhetetlen dialízis, aftákkal borított, vérző szájüreg, gyötrő fájdalom az egész testben, mozgásképtelenség. Nem csak a test, a lélek is kezd fáradni. Csoda, hogy csak most. Tegnap kérdez Pannika: Anya, mindenkinek olyan az élete, hogy beviszik egy kórházi szobába, és nem viszik ki onnan sehová? Nem, Pannika, a legtöbb embernek egész életében nem kell annyit szenvednie, mint neked az elmúlt egy hónapban. Próbálok felkészülni a következő kérdésre, de Pannika megkímél tőle. Én azért válaszolok rá. Istennek valami nagy terve van veled, amit csak te fogsz megtudni tőle. Arra készít fel most téged, hogy különösen erős ember váljék belőled, aki nagy dolgokat visz majd végbe a világban. A magyarázatot kielégítőnek találja, alszik rá egyet.
Már nem is kérdezi többet, mikor mehetünk vissza a szobácskánkba (a gyerekonkológiára). Sokszor csalódott már. Először abban bíztunk, hogy ha a lélegeztetőről leszedik, felmehetünk. De akkor indult a folytonos dialízis, amit csak az intenzíven csinálnak. Pár napja leállították ugyan, de ahhoz, hogy az időszakos gépre át tudják kötni, egy újabb operációval ki kellett cserélni a ketéterét. Újabb intubáció, újabb nyálkatermelődés a tüdőben, újabb légszomj, újabb csalódás. Ráadásul a régi katéter helye folyamatosan vérzik, nyomókötéssel kell aludni. Kellene.
Most már az alvás sem megy. Összefolynak az éjjelek és a nappalok. Azzal próbálunk rendet tartani köztük, hogy számoljuk, hányat kell még aludni a szülinapjáig. Négynél járunk.
De jó lenne az onkológián ünnepelni…
Deo gratias!
Panni 